Füst Milán: A névtelen iszik
Tégy poharat az asztal végire,
Tölts bort neki s ne nézz oda, –
Egy szegény koldús érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható…
Most hajts fejet! – S te második Éliás,
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, állj elő!
S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg…
Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott.
Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar
S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható legyen…
S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés.
Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs!
S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól – igyál!
Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgy is tudjuk, nincs neked…
S hogy hajad koronája lángban áll talán, – úgy képzelem, – hisz évezredek óta hordod ugyanazt: –
Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot…
S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen…
S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek…
Hát igyál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése